Az elmúlt években három különböző útvonalon értük el Olaszországot, Szlovénián át Trieszten keresztül, Ausztrián át Tarvisio irányában, ill. az osztrák A2-es autópályán, szintén Tarvision keresztül. Itt volt az ideje megszakítani ezt a sorozatot és új utat találni.
A legbonyolultabb út Afrikán keresztül vezetett volna, én a második legbonyolultabb mellett döntöttem: nézzük meg a Dolomitokat. Dolomitok? Mintha már hallottam volna…
A legbonyolultabb út Afrikán keresztül vezetett volna, én a második legbonyolultabb mellett döntöttem: nézzük meg a Dolomitokat. Dolomitok? Mintha már hallottam volna…
Már egy hónappal a kirándulás előtt nekifogtam a tervezésnek, feladatom hihetetlenül nehéz volt. Betervezni egy utat Európa talán legszebb hegyvidékén keresztül úgy, hogy közben nem kelljen szállást keresni, időben Rómába érjünk, de lássunk is valamit a tájból. Hosszú vívódás után kész volt az utiterv, minden látványosság felkerült a listára, távolságok, időpontok, egyes szakaszoknál több alternatíva.
Szeptember 18-án már alig bírtam kivárni, mikor ér véget a munkaidőm. Próbáltam aludni, de ilyenkor ez lehetetlen… Mivel Ausztriából autópályán úgysem látni sokat, percre pontosan éjfélkor elindultunk.
Pozsonyban teletankoltuk az autót és mindössze 3 perc várakozás után már Ausztriában is voltunk. Alig találkoztunk autóval, minden csendes volt, az idő kedvező. 1:21-kor már Eisenstadt magasságában jártunk, jó húsz perc múlva elértük az A2-es autópályát. Graz közelében, 2:40-kor, 270 km után kényszerszünetet tartottunk egy parkolóban, ahol az alapvető szükségletekre és egy kis tornára 16 percet áldoztunk a jeges osztrák éjszakában. Innen már csak 131 km volt Klagenfurt városa, amit 4:03-kor értünk el. Itt már picit unalmas volt az út, szerencsére találkoztunk egy autóval az egyébként üres pályán, aki vette a lapot és a jó 40 perces kergetőzés jó hatással volt mindkettőnkre. A sebességünk 130 és 180 közt váltakozott, sajnos rengeteg lassítóval, sávlezárással volt tarkítva. Az osztrákok leleményessége nem ismer határokat, ahogy az én ijedségem sem ismert, mikor az első lassíts-ot integető bábut megláttam. A radarok és a felvillanó sebességértékek hatása vitathatatlan, ám valami miatt jobban éreztem volna magam nélkülük. Villach magasságában letértünk az Olaszországba vezető A2-ről és északnyugatnak fordultunk Spittal felé az A10-en. A hajnali Spittal nem volt kegyes hozzánk, az összes tábla elbújt előlünk, így kétszer vissza is fordultam, mert nem akartam elhinni, hogy jó irányba megyünk. Aztán mégis én győztem, 10 perc városnézés után megláttam a Lienz táblát. Spittal bosszúja viszont nem volt ilyen egyszerű: pár perc múlva útlezárás tábla várt bennünket kötelező haladási iránnyal. Ezt az irányt követve viszont 2 perc múlva eltűnt alólam az út és egy vízmosásszerű porúton találtam magam, teljesen egyedül a sötét éjszakában. 15-20 km/h sebességgel döcögtünk tovább hosszú perceken át. Minden rémálom véget ér egyszer, újra aszfalt volt a kerekek alatt. Átzúgtunk pár falun, szerpentinen, majd 5:48-kor, 554 km után megérkeztünk Lienz városába, a Dolomitok kezdetéhez. Az áruház parkolójában álltunk meg, ahol eltüntettünk a hazai töltött csirkét, majd elégedetten konstatáltam, hogy az útvonaltervezőhöz képest 17 km-el és 3 perccel mentünk többet. Az elégedettségem rövid álomba torkollott, így a tervem egy részét majdnem lekéstük, de csak majdnem: a felkelő napot az utánozhatatlan szépségű, csipkés dolomitszirtek közt láthattuk meg.
Szeptember 18-án már alig bírtam kivárni, mikor ér véget a munkaidőm. Próbáltam aludni, de ilyenkor ez lehetetlen… Mivel Ausztriából autópályán úgysem látni sokat, percre pontosan éjfélkor elindultunk.
Pozsonyban teletankoltuk az autót és mindössze 3 perc várakozás után már Ausztriában is voltunk. Alig találkoztunk autóval, minden csendes volt, az idő kedvező. 1:21-kor már Eisenstadt magasságában jártunk, jó húsz perc múlva elértük az A2-es autópályát. Graz közelében, 2:40-kor, 270 km után kényszerszünetet tartottunk egy parkolóban, ahol az alapvető szükségletekre és egy kis tornára 16 percet áldoztunk a jeges osztrák éjszakában. Innen már csak 131 km volt Klagenfurt városa, amit 4:03-kor értünk el. Itt már picit unalmas volt az út, szerencsére találkoztunk egy autóval az egyébként üres pályán, aki vette a lapot és a jó 40 perces kergetőzés jó hatással volt mindkettőnkre. A sebességünk 130 és 180 közt váltakozott, sajnos rengeteg lassítóval, sávlezárással volt tarkítva. Az osztrákok leleményessége nem ismer határokat, ahogy az én ijedségem sem ismert, mikor az első lassíts-ot integető bábut megláttam. A radarok és a felvillanó sebességértékek hatása vitathatatlan, ám valami miatt jobban éreztem volna magam nélkülük. Villach magasságában letértünk az Olaszországba vezető A2-ről és északnyugatnak fordultunk Spittal felé az A10-en. A hajnali Spittal nem volt kegyes hozzánk, az összes tábla elbújt előlünk, így kétszer vissza is fordultam, mert nem akartam elhinni, hogy jó irányba megyünk. Aztán mégis én győztem, 10 perc városnézés után megláttam a Lienz táblát. Spittal bosszúja viszont nem volt ilyen egyszerű: pár perc múlva útlezárás tábla várt bennünket kötelező haladási iránnyal. Ezt az irányt követve viszont 2 perc múlva eltűnt alólam az út és egy vízmosásszerű porúton találtam magam, teljesen egyedül a sötét éjszakában. 15-20 km/h sebességgel döcögtünk tovább hosszú perceken át. Minden rémálom véget ér egyszer, újra aszfalt volt a kerekek alatt. Átzúgtunk pár falun, szerpentinen, majd 5:48-kor, 554 km után megérkeztünk Lienz városába, a Dolomitok kezdetéhez. Az áruház parkolójában álltunk meg, ahol eltüntettünk a hazai töltött csirkét, majd elégedetten konstatáltam, hogy az útvonaltervezőhöz képest 17 km-el és 3 perccel mentünk többet. Az elégedettségem rövid álomba torkollott, így a tervem egy részét majdnem lekéstük, de csak majdnem: a felkelő napot az utánozhatatlan szépségű, csipkés dolomitszirtek közt láthattuk meg.
 |
| Ébredés Lienz-ben, már csak egy köpés Olaszország |
Fáradságnak nyoma sem volt, az út és az utazás úgy feldobott, hogy az alig 40 perces miniszunya elég is volt. A benzinkút illemhelye állítólag 20 cent ellenében beenged, ami a valóságban valahogy nem akart működni. Erre az áruház hátsó fala fizetett rá. Igaz lehet s mondás, hogy a falnak füle van, mert két perccel később lefékezett egy takarító külsejű ember a BMW-vel és kikulcsolta a budit, így a barátnőm is könnyíthetett magán. Bizony, egy kiránduláson minden dekagramm plusz számít:) Ennek ellenére teletankoltam az autót, hisz 0,95 eurós benzin az olasz oldalon csak egy álom…
Az utolsó osztrák kilométerek már csak papiron voltak osztrákok, olasz feliratok, olasz rendszámú autók, háttérben Dél-Tirol, ill. a Karni-Alpok 2400-2900 méter magas mészkőcsúcsai már a Dolomitok előfutárai. 1000-1100 méter magasan halad az út, mellettünk a gyerek Dráva csörgedezik. A határt 7:47-kor léptük át Silliannál.
Az utolsó osztrák kilométerek már csak papiron voltak osztrákok, olasz feliratok, olasz rendszámú autók, háttérben Dél-Tirol, ill. a Karni-Alpok 2400-2900 méter magas mészkőcsúcsai már a Dolomitok előfutárai. 1000-1100 méter magasan halad az út, mellettünk a gyerek Dráva csörgedezik. A határt 7:47-kor léptük át Silliannál.
Az út további részéről már csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A reggeli napfény rózsaszínben tündöklő színei keverednek a fehér bárányfelhőkkel, melyeket szitává lyuggatnak az égbe törő ormok, az első igazi 3000-es csúcsok: a Cima tre Scarperi és a Lavaredo. Pár perc múlva elénk tárul Dobbiaco, az 1240 méteres magasságban elterülő üdülőtelep. Zöld fenyvesek, a távolban kéklő momumentális Cristallo hófoltos csúcsai, kolompoló nyájak. Tökéletes idill. Délnek indultunk, a térképen lehetetlen kiigazodni, a látványosságot jelző csillagok mindent beborítanak. De nem is szükséges ide térkép, a hegyek közt általában nincs túl sok út, meg egyébként is minden ki van táblázva. Szinte minden második percben állunk, a látvány magával ragadó és szívbemarkoló egyaránt. Kattog a fényképezőgép, forog a kamera – ezt is muszáj megörökíteni. Tempónkkal már-már közveszélyesek vagyunk, ezért inkább parkoló után nézünk. Az első lehetséges helyen megállunk és nem győzzük inni a látványt. Az út mellett elterülő tengerszem és a benne tükröződő kopasz hegycsúcsok látványa fenomenális. Mintha az egyiptomi piramisokat egy játékos óriás feldobta volna az örökzöld fenyvesek legfelső ágaira. A magasba törő csúcsok és sudár fatörzsek dinamikáját ellensúlyozza a tengerszem nyugodt kéksége, a mozdulatlan vízfelület.
 |
| A Misurina tó |
A parkolóban árván álldogáló fatábla mutatja: Monte Piana 6, Tre Cime di Lavaredo 102. A fene sem érti, mi az a 102, de ha véletlenül km, akkor is megyünk, hisz a Dolomitok leghíresebb hármas ormáról van szó. Pár perc múlva újabb tábla, újabb tengerszem, újabb hihetetlen látvány. Amiről azt hittük, már nem fokozható tovább, szinte sokkol bennünket. Egyre több a turista, hegymászók gyülekeznek, hotelek bukkannak fel a leglehetetlenebb helyeken. Ahova más helyeken fáradságos talpalással jut fel a turista, itt tenyéren kapja meg. Persze nem ingyen, a Strada Panoramatica 6 kilométere 18 eurós többletet jelent. Cserében viszont egy életre szóló emléket kap. 8:42-kor elindultunk a magasba. A szerpentin nagyon jó minőségű aszfaltján sírva fakadtak a jobb időket is látott gumik, a hármas fokozat bemondta az unalmast, kettesben pörgött a motor 5-6 ezres fordulaton és átkozta a vállalkozó kedvem. Ami aztán odafenn elénk tárult, az valóban mesébe illő.
 |
| Olümposzon trónolva? |
Fénykép nem képes visszaadni azt az érzést, amit talán a Olümposzon trónoló istenek érezhettek. A völgybe szorult felhők alattunk vannak, hullámzanak, misztikus fátyollal lepik be a kopár, kövekkel befedett hegyoldalt. Arrébb több száz égbe törő karcsú szirt, megannyi gótikus templom. A vegetáció minimális, az erózió által lehántott törmelékanyag mindent beborít. Az összes szirt között a legmagasabb, legkopaszabb, leglenyűgözőbb a nagy hármas – Tre Cime. A középső szirt 3003 méter magas (2998 más forrás szerint), a másik kettő 2974, ill. 2856 m. Az egyetlen bánatom egy német turista volt, aki az üres parkolóban mellém parkolt le, és hiába mondtam neki 4 nyelven, hogy fényképezem az autóm, menjen arrébb, csak vigyorgott idétlenül.
 |
| Csipkés bércek |
Majdnem 10 óra volt, mire el tudtunk szabadulni a csúcsoktól és Misurina felé vettük az irányt. A híres tó mellett elhaladva a Tre Croci hágón át végig a Monte Cristallo 3216 méter magas hegysége tövében haladtunk. 10:16-kor megérkeztünk Cortina d’Ampezzo-ba. Az emelkedők átlagosan 10-11%-ak voltak, helyenként azonban fel-felbukkant 20%-ot jelző tábla is.
 |
| Az ott lenn már Cortina d'Ampezzo |
Cortina már korántsem volt hozzánk olyan kegyes a táblákat illetően. Az 1211 méter magasan elterülő síparadicsom a Dolomit utak csomópontja. Nem engedi el könnyen a turistát, bár ez talán csak kifogás, ki az, aki egy ilyen múltú és jelenű városban valami közlekedési táblákat figyelne? A várost elhagyva 800 méteres emelkedő következett, míg elértük a Falzarego hágó 2100 méteres szintjét, mely az Alpok egyik legmagasabb hágója. A közvetlen közelünkben meredezett a Cinque torri öt tornya és Tofana hatalmas tömbje. Az egyik célunk az volt, hogy felvonóval felmenjünk egy szép helyre. A Cinque torrit választottam.
A hatalmas parkoló tele volt autókkal, így biztos lehettem benne, hogy megéri a 2*10 eurót. A teraszon az öt torony a maga groteszk valóságában fogadott. Nehéz lenne összehasonlítani az előző élményekkel, 40 percig csak ültünk és bámultuk a csodálatos panorámát. A napfény beragyogott mindent, bár a csaknem háromezer méteres magasságban örültünk a kabátnak. A kopár gerincek, a völgyekből feltörő fenyők, a hóként mindent belepő dolomittörmelék és a természet évezredes munkája éppúgy csodálatot váltott ki belőlünk, mint a hegycsúcsra épült menedékház, a felvonók, az emberi kéz munkája, vagy éppen a toronyra felfele igyekvő hegymászók türelme. Mire újra autóban ültünk, elmúlt 12 óra. Fél napja voltunk úton, 3 országon keresztül, megannyi élményt átélve. Az út szempontjából még csak most jöttek az igazi nagy falatok! Grande Giro delle Dolomiti… vagyis a Dolomit út.
A Marmolada 3342 méter magas monumentumának megkerülése északról. 10% alatt nincs emelkedő, egy brutálisan kék tengerszem fényképezése után alig tudunk elindulni, 1-es fokozatban ordít a motor 5-600 méteren át, mire kettest tudok váltani a hátragurulás veszélye nélkül. Huszonakárhány százalékos emelkedő... Szebbnél szebb bércek, egyre gyakrabban havasak. Ez már maga a tökély. Az autó viszont biztosan mást gondol, 700 méteres zuhanás következik légvonalban 5 km, az úton 12 km. Minden kanyar számozva, a tizedik hajtűkanyar után már a barátnőm is hangosan számolja őket. Abbahagyom a kézifék rángatását, de azért még lehúzok egy Opelt. A 17-nél már halványul az arcomon a mosoly. Ez az út nem nemcsak autógyilkos, a sofőr is megkapja a magáét. Főleg, ha úgy vezet, mint én.
Az idő fenyegetően rohant és kénytelen voltam az utitervet megváltoztatni. Vagyis lemondani San Martino di Castrozza városáról… Predazzo után nem tértem le a Rolle hágóra, hanem a 48-as úton maradva Casatta városát céloztam meg. A pech csak az volt, hogy a Cavalese-be odarajzolt letérőt nem lehetett megtalálni. Mikor 3x mentünk végig a városon és egyszerűen nem volt letérő balra, továbbrohantunk Auer irányába. Ez kerülő volt, de legalább biztos pont. Azzal viszont nem számoltam, hogy itt már kamionok is lesznek. Örökkévalóságig tartott az egyenesek kivárása és az előzés. Véget ért a szabályok szerinti utazás, innen már kemény tempót vettem fel. Annyira viszont még mindig nem állt rosszul a szénánk, hogy autósztrádára menjek. A 12-es úton Trento felé vettem az irányt. 13:38-kor megérkeztünk Trentoba, a számláló ekkor 909 km-t mutatott. A Palazzo Pretorio helyett azonban csak egy benzinkúton álltunk meg, ahol az alap szükségletek és egy térképolvasás vártak. Azt gondoltam ki, hogy Brescia felé megyünk tovább, mégpedig Benito Mussolini kedvenc útján, a Garda tó nyugati partján. Nem volt túl sikeres döntés, az egész tó tejfehér ködben úszott, 15:44-kor dugóba keveredtünk. Az alagutak miatt nem nagyon lehetett előzni, a sok autó nehezen és lassan vánszorgott. Elmúlt 17 óra, még mindig nem értük el Bresciát. Megittam az első Redbull-t és koffein tablettákat kezdtem szopogatni. Aztán jött egy útlezárás, egy 10 perc dugó, egy terelés és az A4-es autópálya helyett újra útban voltam Saló fele. Ahonnan jöttem... Végül valahogy felkeveredtem egy autópályára, máig sem tudom melyikre, ahol 3,20 euroért elmehettem a következő autópálya bejáratáig. Az A21-en Cremona, majd az A1-en Parma, ill. az A15-ön La Specia felé vettük az irányt. Párszor nagyon megtévesztő volt a táblázás, hisz egy táblán, egy irányban látni Torinot és Bolognát kész schizofrénia.
18:48-kor, 1115 km megtétele után ismét kényszerszünet következett: fogyni kezdett a benzin. 1,107 euroba került literje, csuklottam is rendesen. 20:16-kor, 164 km-el kesőbb véget ért az autópálya ezen szakasza, ami 17,10 euroba került. Az autópályán végig 160-as tempót tartottam, bár Pisa környékén rengeteg éles kanyar volt, ahol vissza kellett venni az iramból. Később több útlezárás keserítette az életünk, az olaszok mindig javítgatják a pályáikat. Livorno után tehát véget ért az A12, egy hosszú és unalmas szakasz következett Grosseton át Civitavecchia városáig. Közben beesteledett, így csak látni véltük a tengert, valójában nem sokat láttunk az útból. A sávok száma érthetetlen módon váltakozott, az út szélessége nem változott, ám egyszer 2+2, egyszer 1+1 sávos volt. Szintén érthetetlen volt a gyakori 70-es korlátozás, amit senki nem tartott be, mi szinte végig 140-el mentünk. Rengeteg volt a kamion, az előzésekről könyvet lehetne írni. A betonfal és az autó között 20-30 centiméter, az autó és a kamion között szintúgy. Mindezt 140-es tempó mellett úgy, hogy előzés után sorolni kell vissza, hisz ismét elfogy a sáv. Romaig még kétszer fizettünk 1,50 eurot a pálya használatáért.
Romaban már eléggé fáradtan, de még mindig nagy kedvvel vezettem. Egészen addig, míg a Via Aureliaról a GRA-ra (a Roma körüli soksávos körgyűrű – Grande Raccordo Anulare) térve el nem fogyott alólam az út és a Vatikánban nem kötöttem ki. Szerencsére nem azon törtem a fejem, hogy hova tűnt alólam a sok sáv, hanem az óriáskereket meglátva az EUR (Espozisione Universale di Roma- a modern külváros) felé tértem, majd a Via Appia-n angolosan távoztam.
Latinahoz közeledve már minden ismerős volt, talán ennek köszönhető, hogy eltévedtem. Jó irányban mentem, de egy nagyon rossz minőségű útra futottam és nem akartam elhinni, hogy ilyen rossz út volt itt, ezért visszafordultam, ám az egyirányú út miatt három falut körbe kellett autóznom. Végül 0:04-kor, 1645 km megtétele után megérkeztünk Cisterna di Latinaba.
Szeptember 21-én kis kirándulást tettünk az Örök Városba. Nem hinném, hogy létezik bonyolultabb út, mint az általam választott. Cisterna di Latinaból indultam, de ismét átvertek, pedig már pár száz éve ismert: „Minden út Rómába vezet”. Hát igen. Ha az ember talál Casale Nuovo Presciano-ban egy kereszteződést, könnyen előfordulhat, hogy mindhárom irányban Róma van kitáblázva. Mit tehet szegény sofőr? Tippel. Általában a hosszabb útra, hacsak nincs az autóban GPS vagy iránytű. Így történt, hogy Rómától pár km-re valahogy egy keletebbre jutottam és végül (még mindig a Roma táblát követve) Velletriben kötöttem ki. Sebaj, az a jó ismert 7-es út. Fő jellegzetessége, hogy a Roma táblán a nyíl soha nem egyenesen mutat, hanem balra vagy jobbra. Ez az először erre járó utazót alaposan megtéveszti, minek következtében 90%-ban egy kitáblázatlan T alakú kereszteződésben végzi, ahol kezdődhet elolről a tippelés. Persze akinek vérében az utazás és maga elő tudja képzelni a térképet, tudja, hogy a 7-es út egyenesen Rómába vezet és sehol sem kell letérni. Elméletileg 1+1 sávról van szó, de az út szélességét szinte minden második autó kihasználja, vagyis 3-4 autó is halad párhuzamosan. Ebből következik, hogy a sebesség az előírt sebességnek néha a duplája is lehet. Minden lépésben kereszteződés, itt sem szokás visszasorolni, főleg a dugók következtében megállás nélkül ömlik a sok autó. Lakott területre érve gyakoriak az 5-10 perces állások is, szinte teljesen bedugul az út és stílust kell váltani. Aki habozik, vagy megijed, lemarad. Velletriből általában 30-40 percig tart a 25 km-es út a GRA-ra. Ezúttal nem tértem a GRA-ra, hanem a Via Appia-n, vagyis a 7-es úton folytattam az utam. Aztán jött egy filmszakadásos jobb kanyar, aztán egy bal, egy 180 fokos fordulás és egy jobb kanyar és alig pár perc alatt a Piazzale S. Giovanni-n találtam magam. Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda, de ez a tér a Via Appia végében van, így kanyarok nélkül is odaértem volna… Itt le is parkoltam, hely volt bőven és az 5 Euro / nap ár sem volt borzasztó. Rövid tájolódás következett, majd megcsodáltuk a San Giovanni in Laterano katedrálist, melynek Scala Santa lépcsőin lépdelt Jézus a bírái elé. Ha egy napra megy valaki Romába, nem időzhet sokáig sehol, így nyakunkba vettük a lábunkat és a Via di Giovanni in Laterano-n egyenesen a Colosseumhoz vágtattunk.
18:48-kor, 1115 km megtétele után ismét kényszerszünet következett: fogyni kezdett a benzin. 1,107 euroba került literje, csuklottam is rendesen. 20:16-kor, 164 km-el kesőbb véget ért az autópálya ezen szakasza, ami 17,10 euroba került. Az autópályán végig 160-as tempót tartottam, bár Pisa környékén rengeteg éles kanyar volt, ahol vissza kellett venni az iramból. Később több útlezárás keserítette az életünk, az olaszok mindig javítgatják a pályáikat. Livorno után tehát véget ért az A12, egy hosszú és unalmas szakasz következett Grosseton át Civitavecchia városáig. Közben beesteledett, így csak látni véltük a tengert, valójában nem sokat láttunk az útból. A sávok száma érthetetlen módon váltakozott, az út szélessége nem változott, ám egyszer 2+2, egyszer 1+1 sávos volt. Szintén érthetetlen volt a gyakori 70-es korlátozás, amit senki nem tartott be, mi szinte végig 140-el mentünk. Rengeteg volt a kamion, az előzésekről könyvet lehetne írni. A betonfal és az autó között 20-30 centiméter, az autó és a kamion között szintúgy. Mindezt 140-es tempó mellett úgy, hogy előzés után sorolni kell vissza, hisz ismét elfogy a sáv. Romaig még kétszer fizettünk 1,50 eurot a pálya használatáért.
Romaban már eléggé fáradtan, de még mindig nagy kedvvel vezettem. Egészen addig, míg a Via Aureliaról a GRA-ra (a Roma körüli soksávos körgyűrű – Grande Raccordo Anulare) térve el nem fogyott alólam az út és a Vatikánban nem kötöttem ki. Szerencsére nem azon törtem a fejem, hogy hova tűnt alólam a sok sáv, hanem az óriáskereket meglátva az EUR (Espozisione Universale di Roma- a modern külváros) felé tértem, majd a Via Appia-n angolosan távoztam.
Latinahoz közeledve már minden ismerős volt, talán ennek köszönhető, hogy eltévedtem. Jó irányban mentem, de egy nagyon rossz minőségű útra futottam és nem akartam elhinni, hogy ilyen rossz út volt itt, ezért visszafordultam, ám az egyirányú út miatt három falut körbe kellett autóznom. Végül 0:04-kor, 1645 km megtétele után megérkeztünk Cisterna di Latinaba.
Szeptember 21-én kis kirándulást tettünk az Örök Városba. Nem hinném, hogy létezik bonyolultabb út, mint az általam választott. Cisterna di Latinaból indultam, de ismét átvertek, pedig már pár száz éve ismert: „Minden út Rómába vezet”. Hát igen. Ha az ember talál Casale Nuovo Presciano-ban egy kereszteződést, könnyen előfordulhat, hogy mindhárom irányban Róma van kitáblázva. Mit tehet szegény sofőr? Tippel. Általában a hosszabb útra, hacsak nincs az autóban GPS vagy iránytű. Így történt, hogy Rómától pár km-re valahogy egy keletebbre jutottam és végül (még mindig a Roma táblát követve) Velletriben kötöttem ki. Sebaj, az a jó ismert 7-es út. Fő jellegzetessége, hogy a Roma táblán a nyíl soha nem egyenesen mutat, hanem balra vagy jobbra. Ez az először erre járó utazót alaposan megtéveszti, minek következtében 90%-ban egy kitáblázatlan T alakú kereszteződésben végzi, ahol kezdődhet elolről a tippelés. Persze akinek vérében az utazás és maga elő tudja képzelni a térképet, tudja, hogy a 7-es út egyenesen Rómába vezet és sehol sem kell letérni. Elméletileg 1+1 sávról van szó, de az út szélességét szinte minden második autó kihasználja, vagyis 3-4 autó is halad párhuzamosan. Ebből következik, hogy a sebesség az előírt sebességnek néha a duplája is lehet. Minden lépésben kereszteződés, itt sem szokás visszasorolni, főleg a dugók következtében megállás nélkül ömlik a sok autó. Lakott területre érve gyakoriak az 5-10 perces állások is, szinte teljesen bedugul az út és stílust kell váltani. Aki habozik, vagy megijed, lemarad. Velletriből általában 30-40 percig tart a 25 km-es út a GRA-ra. Ezúttal nem tértem a GRA-ra, hanem a Via Appia-n, vagyis a 7-es úton folytattam az utam. Aztán jött egy filmszakadásos jobb kanyar, aztán egy bal, egy 180 fokos fordulás és egy jobb kanyar és alig pár perc alatt a Piazzale S. Giovanni-n találtam magam. Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda, de ez a tér a Via Appia végében van, így kanyarok nélkül is odaértem volna… Itt le is parkoltam, hely volt bőven és az 5 Euro / nap ár sem volt borzasztó. Rövid tájolódás következett, majd megcsodáltuk a San Giovanni in Laterano katedrálist, melynek Scala Santa lépcsőin lépdelt Jézus a bírái elé. Ha egy napra megy valaki Romába, nem időzhet sokáig sehol, így nyakunkba vettük a lábunkat és a Via di Giovanni in Laterano-n egyenesen a Colosseumhoz vágtattunk.
Inkább a hatalmas tömeg, mint a 8 Eurós belépő elvette a kedvünket, éppen előttünk ért oda 2 busznyi spanyol. Megcsodáltuk hát az ősi falakat, melyekből egy rakás környező kastély felépült, mikor több száz éven át kőbányaként funkcionált, mégis csak a külső fal egy részét tudták megsemmisíteni. Következett az Arco di Constantino, majd végigsétáltunk a Foro Romanon. Az itt látott számtalan emlék mintha egy időutazássá változtatta volna az utunkat. Az Il Foro nagyon mély emlékeket hagyott bennünk. A Palazzo Nuovo után következett a nem túl népszerű Il Vittoriano, melynek nagysága mindig lenyűgöz. A Piazza Veneziatól már ismerős volt az út a világ egyik leghíresebb kútjához, a Fontana di Trevihez.
Megvártuk a lezúduló német áradatot, a vigyorgó, földön henteregve kattogtató japánokat és beleszórtunk pár érmét a kútba. Így legalább biztosan visszatérünk, elvégre ki venné a lelkére, hogy éppen miatta szakadjon meg a hagyomány… 4-5 utcányi túra várt ránk, így kénytelenek voltunk a helyi skót gyorsétkezde általam lenézett, ám az utcaképbe tökéletesen illő intézményében hagyni 6 Eurot. Keats és Shelley emlékműve szomszédságában felbukkant a Piazza di Spagna, és a világ egyik leghíresebb lépcsője. Úgy tűnt, itt ül a fél világ, az azonban biztos, hogy abba a rózsaszín rágóba csak én ültem bele. Ez a Roma turisztikai központja, de az egyik legexkluzívabb rész is, itt bevásárolni nem nagyon szeretnék. Elnyaltunk a lépcsőn egy fagyit (4,20 Euro) majd a Via del Babuinon a Piazza del Popolora mentünk.
A tér fölötti Il Pincio parkja remek alkalom volt egy kis pihenőre, figyelni a bicikliző rómaiakat, és a Tevere túloldalán a Vatikánt. Innen a Via di Ripettan végigsétálva hova máshova is mehettünk, mint a Piazza Navonara. Megcsodáltuk a festők munkáit, majd megízleltük a világ legfinomabb pizzáját (25 Euro). Már sötétedni kezdett, mikor elsétáltunk a Pantheon mellett, majd az 5 palazzo mellett visszasétáltunk a Piazza di Veneziara. Az éjjeli Colosseumot a Via dei Fori Imperiali mentén sétálva csodáltuk meg, majd az autó felé vettük az irányt. Hullafáradtan zuhantunk az autóba, és 15 óra turisztika után, picivel éjfél előtt érkeztünk vissza Cisterna di Latinaba. Az út 122,4 km-re sikeredett.
A fővárosi túra fáradalmait Latinahoz közel, az egyik lidon pihentük ki. A tenger hőmérséklete még elfogadható, emberrel viszont alig találkozni, így a kutyákat is vihettük. Sajnos a veterán Spideren égve maradt a világítás, amit csak akkor vettünk észre, mikor mi már visszaértünk Cisternába, így aznap kétszer jártunk a tengernél.
A fővárosi túra fáradalmait Latinahoz közel, az egyik lidon pihentük ki. A tenger hőmérséklete még elfogadható, emberrel viszont alig találkozni, így a kutyákat is vihettük. Sajnos a veterán Spideren égve maradt a világítás, amit csak akkor vettünk észre, mikor mi már visszaértünk Cisternába, így aznap kétszer jártunk a tengernél.
Még egy kis kiránduláson voltuk, mégpedig a hagyományos sermonetai piacon.
Szeptember 23-án korán keltünk, ez volt az utolsó olasz napunk. Reggeli után következett az autó ellenőrzése – gumi, olaj, víz… Az autó nem akart hazamenni, legalábbis arra következtettem abból, hogy 7000 km-el az olajcsere után az olajszint a minimumon állt. Így bizony én el nem indulok! Talán a Dolomitok bércei, talán a több száz km-es autópályázás, de az is lehet, hogy a szokásosnál hígabb 5W30 olaj volt az oka, de eddig soha nem kellett utánatölteni. Most jöttek a gondok. Az AGIP hazájában Castrol olajat szerezni. Húha… Majd 2 óra eltelt, mire jött a telefon, hogy jó volt a tippem, Velletriben a BMW szerviz Castrolt használ és van nekik literes 5W30 is.
Szeptember 23-án korán keltünk, ez volt az utolsó olasz napunk. Reggeli után következett az autó ellenőrzése – gumi, olaj, víz… Az autó nem akart hazamenni, legalábbis arra következtettem abból, hogy 7000 km-el az olajcsere után az olajszint a minimumon állt. Így bizony én el nem indulok! Talán a Dolomitok bércei, talán a több száz km-es autópályázás, de az is lehet, hogy a szokásosnál hígabb 5W30 olaj volt az oka, de eddig soha nem kellett utánatölteni. Most jöttek a gondok. Az AGIP hazájában Castrol olajat szerezni. Húha… Majd 2 óra eltelt, mire jött a telefon, hogy jó volt a tippem, Velletriben a BMW szerviz Castrolt használ és van nekik literes 5W30 is.
10:48-kor elbúcsúztunk vendéglátóinktól. Velletriben megkerestem a BMW szervizt, megvettem az olajat 12,84 Euroért, utánatöltöttem a 7 decit és 11:39-kor elindultunk Romaba a Via Appian. A szokásos délelőtti dugó fogadott, így 12:15 lett, mire elértük a GRA-t. Csodák csodája csak egyszer dugult el, így nemsokára a Via Flaminian robogtunk Cívita Castellana felé. Terni városából balra tértem, egy kis meglepetést okozni a barátnőmnek. Egy pici, 8 km-es kitérőt követően 14:05-kor megálltunk pihenni a Cascata delle Marmorenél. Ami csak úgy mellékesen Olaszország legnagyobb és Európa 2. Legbővizűbb vízesése, amin az sem ront, hogy ember alkotta. Csakhogy a meglepetés nem jött össze. Mivel a vízesés csak szabad idejében attrakció, hétköznapjaiban az erőműben dolgozik… A következő 160 méteres zuhatagra 15:30-ig kellett volna várnunk, így bekaptunk pár falatot és szomorúan folytattuk utunkat. Elhagytuk Spolettot, a távolból megcsodáltuk a hegyre épült Trevit, majd Spello után balra kanyarodva 15:53-kor, 261 km után megérkeztünk Assisibe.
A bazilikára, Szent Ferenc testét rejtő kriptára és a kilátásra egy órát áldoztunk csak, mégis ijedten vettem tudomásul, hogy ezer km van előttem és már 16:59. Mivel naív módon bíztam abban, hogy a naplementét San Marinoban csodálhatom meg, Fano felé vettem az irányt. Ráadásul a 3-as úton, még egy darabon sem az E45-ön. Mikor a 154 km-es távolságot 2:07 alatt megtéve 19:06-kor kiértem a tengerhez és megláttam Fano városát, láttam az összes szentet is. Pedig az eső csak Gubbio magasságában kezdett el zuhogni és a szerpentineken mindenkit megelőztem, engem meg senki. Ez viszont alaposan ki is facsart, az út harmada után el voltam fáradva. Mesés hegyeken és völgyeken át jöttünk a tengerig, legalábbis amíg be nem borult, mégis nehezemre esett a tájban gyönyörködni, mikor tudtam, hogy még jó 850 km vár rám. Öt perces rövid tankolás (43,33 l / 47,01 Euro) következett Rimini előtt, ahol összeszorult torokkal, de nem térhettem le San Marino felé. Ravennat 21:18-kor értük el, ekkor 538 km volt mögöttünk. Újabb másfél óra telt el, mikor az út feléhez értünk, Velencében 22:43-at mutatott az óra. Kivételesen alig 15 km bolyongás után megtaláltam a 14-es utat, amit 3 perces pisiszünettel jutalmaztam. Egyszerűen nem értem, miért nem látom meg azt a táblát soha, ha jobbról van és ha visszatérve szembe jövök, mindig rögtön kiszúrom. Ez valami ördögi dolog lehet, mert 4-ből ez volt az 4. eset… 23:14-kor tehát a 14-es úton elindultam Portogruaro felé. A kényelmesek ezt az utat az A4-es autópályán teszik meg jó fél tanknyi benzin ellenében (kb. ennyibe kerül az autópálya az osztrák határig), a spórolós turisták meg Udine irányába térnek és keresik a 13-as utat. Nekem tehát más utat kellett keresnem. Bár szakadt az eső, ezúttal a Portogruaro-Gemona utat választottam, mely sok térképen nincs is rajta, vagy ha igen, akkor alacsonyabb rendű 463-as számú útként szerepel. Hiba. Kiváló minőségű aszfaltút, végig remekül kitáblázva Gemona. Az út hossza 69 km, ám végig faluzva, így 1:30 alatt lehet megtenni. Innen 65 km Tarvisio a 13-as úton, ha még valaki mindig nem szánja rá magát az autópályára. A dolgunk a szakadó eső is nehezítette, így 01:32 volt, mikor megláttam Tarvisiot. A maradék 8 km az osztrák határig már csak egy pillanat volt, viszont az A2-es autópályán olyan durván szakadt az eső, hogy nem tudtunk 80 km/h fölé menni, mert nem bírta az ablaktörlő. Ezért az egyik sztráda menti étterem parkolójában lepihentünk és aludtunk egyet 01:47 és 03:25 közt. Száz km-el arrébb és egy órával később ismét rövid szünet következett, ezúttal az autó éhezett meg (39,14 liter). Klagenfurtnál véget ért az autópálya, a lezárás miatt a városon voltunk kénytelenek keresztülmenni, így Grazot 5:34-kor értük csak el. Egy órával később végre felkelt a nap, így elviselhetőbb volt az eső. Reggel 7-et ütött az óra, mikor megláttuk Eisenstadt városát. Végül 1366 km megtétele után, 21 óra 34 perccel az elindulás után megérkeztünk haza.
Az autó számlálója ilyen értékeket mutatott:
Az autó számlálója ilyen értékeket mutatott:
| Hely | Km állás | Távolság 2 pont közt | Távolság napi km | Távolság otthonról |
| Indulás | 41638* | 0 | 0 | 0 |
| Graz | 41908 | 270 | 270 | 270 |
| Lienz | 42192 | 284 | 554 | 554 |
| Trento | 42547 | 355 | 909 | 909 |
| Livorno | 42917 | 370 | 1279 | 1279 |
| Cisterna | 43283 | 366 | 1645 | 1645 |
| Cisterna | 43528 | 245 | 0 | 1890 |
| Assisi | 43789 | 261 | 261 | 2151 |
| Fano | 43943 | 154 | 415 | 2305 |
| Ravenna | 44066 | 123 | 538 | 2428 |
| Venezia | 44200 | 134 | 672 | 2562 |
| Tarvisio | 44410 | 210 | 882 | 2772 |
| Graz | 44623 | 213 | 1095 | 2985 |
| Érkezés | 44894 | 271 | 1366 | 3256 |
Több helynél az autópályán lévő letérőt jegyeztem fel, így a távolság nem pontosan a város-város távolságot jelenti!
Tankolás
| Km állás | Hely | Benzin | Ár | Kút / benzin |
| 41636 | Pozsony | 27,46 l | 922,70 Sk | ÖMV 98 |
| 42192 | Lienz | 44,85 l | 42,56 Euro | Agip 95 |
| 42753 | Fidenza | 43,25 l | 47,88 Euro | Q8 95 |
| 43375 | Velletri | 47,36 l | 51,00 Euro | Esso 95 |
| 44513 | Klagenfurt | 39,14 l | 37,93 Euro | Shell 95 |
| 45079 | Pozsony | 45,69 l | 1370,70 Sk | ÖMV 95 |
3443 km / 263,62 liter = 7,66 liter átlagfogyasztás
